Título original: Trepov a boncolóasztalon (Trepov na mesa de dissecação)
Tradução: Arnaldo Rivotti
Na morgue, dois fâmulos de bata branca vestiam o cadáver de um homem fulvo e batorete. A mesa de dissecação em mármore tinha espaço para outro corpo igual ao dele. O defunto, de corpo flácido e sem nobreza alguma era de altura menor e anafado, e até poucos dias antes ainda era chamado de Trepov. Simplesmente Trepov, como era conhecido por todos.
Os dois homens limpavam e tamponavam com talhe ágil e prazenteiro. Esfregavam a superfície do corpo com uma esponja húmida. Depois de vazarem a água ensanguentada que escorria pelo ralo da mesa, agarraram o morto pelos ombros, colocaram-no em posição sentada, e lavaram-lhe as costas brancas e adiposas. Um deles passou-lhe o pente pela cabeleira loira.
Fez-lhe o risco do cabelo no lado errado, e não do lado onde Trepov costumava fazê-lo.
“Ei, Vanya, ele não usava o cabelo assim”, disse o mais velho dos dois, “faz o risco do lado direito”.
Mas Vanya, que esboçava sentido de apurado humor, (por vezes até assobiava sob o seu hálito), retorquiu que assim seria como ele melhor aprouvesse.
Logo depois, já limpo e seco, levaram-no em braços para a outra sala.
Vestiram-lhe roupa interior, calçaram-lhe meias e sapatos finos e um uniforme com entrançados de palma dourada.
O mais velho, deslumbrado com as medalhas, muito embora fosse algo incomum e até interdito aos empregados da morgue, começou a filosofar e a dissertar pretensiosamente:
– “Para que precisava ele de tantas condecorações? Agora resta-lhe apenas levá-las consigo para o batel do inferno”.
– “Foram-lhe dadas para que acabasse assim”, respondeu Vanya, “Era o que faltava os cavalheiros morrerem na horizontal”. Nada disso; cortamos-lhe as tripas e pomos-lhe estopa no sedeiro, para que não respinguem. (Vanya falou com raiva, como quem faz pregações). O que acharia, Don Nikolai, se este porco morresse um ano antes, quantos russos ainda estariam vivos?
Após a pergunta, fizeram uma pausa, para ajustar o colarinho da camisa ao defunto.
O mais velho só respondeu quando, com alguma dificuldade, lhe conseguiu ajustar a malha ao pescoço.
– “Certamente haveriam outros no seu lugar. Olha, Vanya, o Czar precisava de pessoas assim, e se não tivesse sido assim, o Czar certamente teria corrido com ele. Teria escolhido outra pessoa”.
Vanya não estava convencido da veracidade do raciocínio. Começou a proferir maldições angustiadas, e finalmente afirmou que o morto tinha sido um porco, e que era culpado de ter mandado assassinar mais pessoas do que era realmente necessário.
Nesta altura já tinham arroupado o cadáver. O velho acendeu o cachimbo, olhou para o traje do morto, ajeitou-lhe as condecorações de ouro e esmalte, tirou-lhe os punhos do uniforme, e cruzou-lhe as mãos sobre o peito. Depois, o falecido foi colocado num carrinho de ferro coberto de estopa, e o velho abriu a porta para o levar até às escadas.
De repente, Vanya, o mais novo, fechou a porta.
– Ei, porque é que a estás a fechar a porta quando eu acabei de a abrir? – vociferou o mais velho.
– Espere, Don Nikolai, tenho algo a fazer.
– O que é que vais fazer?
– Vais ver imediatamente.
Vanya deu a volta à morgue, e espreitou para a sala de dissecação. Finalmente aproximou-se do cadáver, levantou rapidamente a mão, e desferiu-lhe três valentes murros no senho.
Depois dos bofetões, os dois homens entreolharam-se mudos e quedos.
“Fi-lo”, disse Vanya, “porque teria sido mais infame se não tivesse ultrajado este bandido impudente e assassino, o homem mais depravado que alguma vez apodreceu na terra. Tive de aproveitar a oportunidade!”.
O velho acenou com a cabeça, e o mais novo continuou a falar, rindo e ganhando coragem:
– Claro que vou esbofetear este porco, e vou dar-lhe também um pontapé!
Entusiasmado com o novo plano, subiu à mesa onde o morto jazia; cautelosamente, e tendo cuidado para não lhe sujar a roupa, deu-lhe uma violenta pernada no rosto. Depois desceu. O velhote já trazia a esponja. Lavaram-lhe a cara novamente, pentearam-lhe o cabelo e riram-se com um riso forçado, mas não voltaram a falar no assunto.
Finalmente, começaram a empurrar o carrinho para fora. O mais velho estava prestes a abrir a porta novamente.
– “Espera mais um pouco”, o outro parou-o, “só mais uma vez!
Ele preparou-se e deu-lhe uma murraça com toda a sua força.
– “Bem, podemos sair agora”, disse gaguejando, com a cara afervorada de exaltação.
Após a entrega do cadáver, regressaram tranquilamente à sala de dissecação.
Passado algum tempo, Vanya disse:
– Sabe, Don Nikolai, se eu não o fizesse agora, ficaria com arrependimentos para o resto da minha vida. Pense só, que ocasião! Que Deus não tenha piedade de mim se não o houvera feito por bem.
– “É bom que o tenhas feito”, disse o mais velho comedido.
À noite, quando foi para a cama, Vanya esfregava a as mãos a pensar no que diria o seu filho que a sua mulher estava à espera, quando mais tarde lhe relatasse a proeza de hoje. Certamente ficará orgulhoso do seu pai. O rapazinho olhará para ele com os seus grandes olhos, como quem olha para um semideus.
Mas não pensou nisso por muito tempo, pois logo adormeceu com a respiração pura de pessoas sanas.
Versão original:
Két fehér kabátos szolga öltöztetett egy alacsony, szőke hajú hullát. A nagy, márvány boncolóasztalon kétolyan hosszú ember is elfért volna. Akár egy gyerek, olyan rövid volt ez a tömzsi, lágyhúsú hulla, akit híttak még néhány nap előtt is Trepovnak. Egyszerűen csak Trepovnak – mindenütt a világon.
A két ember vígan és gyorsan dolgozott. Még egyszer végigmosták szivaccsal a bőrt, és a véres vizet lecsurgatták az asztalon levő vízvezeték szájba, majd megragadták a vállain, fölültették, és lemosták a hájas, fehér hátat is. Az egyikük azután fésűt vett elő, és megfésülte a szőke hajat. A másik oldalon választotta el, és nem azon, amelyen a halott, míg élt – szokta.
– Nem úgy viselte ő a haját, te Vanja – mondta az öregebbik – a jobb oldalon válaszd el!
De Vanja, aki ma különösen jókedvűnek látszott (többször halkan fütyült is), azt felelte, hogy minden úgy lesz, ahogy ő (a beszélő) akarja.
Azután ketten karra vették a tiszta és szárazra törült holttestet, és átvitték egy másik szobába. Fehérneműt és harisnyát húztak rá, meg finom cipőket és aranyos, díszes uniformist.
Az öreg elérzékenyült, amikor az érdemrendeket meglátta, és bár ez egy boncolótermi szolgánál egészen rendkívüli, sőt tilos dolog – filozofálni kezdett:
– Köllött ez neki! Most elbújhat velük a fenébe.
– Azért kapta – válaszolt Vanja -, hogy ez legyen a vége; még az lenne csak a szép, ha ilyen urak vízszintesen halnának meg. Nem a, majd fölvágjuk a hasatokat, és kócot tömünk belétek, nehogy csöpögjetek. (Vanja szinte szónokolva, dühösen beszélt.) Mit gondolsz, Nikoláj bácsi, ha ez a disznó egy évvel előbb döglött volna meg, hány orosszal több élne még a földön?
E kérdés után szünet következett, mert sok baj volt a gallérral.
Az öreg csak azután felelt a kérdésre, amikor már nagy nehezen rendbe hozták.
– Lett volna helyette más. Mert nézd, Vanja, az atyuskának kellett egy ilyen ember, s ha ez nem lett volna ilyen, hát elküldte volna őt az atyuska isten hírével. Fogadott volna másat.
Vanja nem volt meggyőződve ennek a következtetésnek az igazságáról. Elkeseredetten káromkodott, végül pedig kijelentette, hogy a hulla disznó volt, és hibás abban, hogy több embert öletett meg, mint okvetlenül szükséges volt.
Abban a percben már elkészültek az öltöztetéssel. Az öreg pipára gyújtott, és körülnézte a ruhát, megigazította a sok aranyos, zománcos rendjelet, kihúzta a kézelőket a kabát alól, és összefonta a karokat a mellén. Azután egy posztóval leterített kis vaskocsira tették a holtat, és az öreg kinyitotta az ajtót, hogy a lépcsőkhöz szállítsák.
Vanja – a fiatalabb – meg hirtelen becsukta az ajtót.
– Minek csukod be, te, amikor én kinyitom – kérdezte az öreg.
– Várj, Nikoláj bácsi, akarok valamit.
– Mit akarsz, te?
– Mindjárt meglátod.
Vanja lábujjhegyen körbejárta a szobát, kinézett a boncolóterembe is. Végre a holttesthez lépett, hirtelen fölemelte a kezét, és háromszor erősen arculvágta.
A pofonok után némán egymásra nézett a két ember.
– Ezt azért tettem – mondta Vanja -, mert aljasság lett volna, ha ezt a pimaszt, ezt a rablógyilkost, akinél aljasabb ember még nem rohadt el a földben, nem gyaláztam volna meg. Alkalom volt!…
Az öreg bólogatott, mire a fiatalabb nevetve és bátrabban folytatta:
– Persze hogy megütöttem ezt a disznót, és még meg is rúgom! Felizgulva az új tervtől, óvatosan felállott az asztalra, ahol a hulla feküdt, és vigyázva, hogy a vizes ruhát be ne piszkolja, erősen megrúgta az arcot. Azután leszállt. Az öreg már hozta a szivacsot. Újra megmosták az arcot, megfésülték a haját, erőltetve nevettek, és nem beszéltek többet a dologról.
Végre tolni kezdték a kis kocsit kifelé. Az öreg újra nyitni akarta az ajtót.
– Várj csak egy kicsit – tartóztatta a másik -, csak még egyszer!
Újra nekihuzakodott. És még egy utolsó csattanós pofont mért a holttest arcára.
– No, most már mehetünk – mondotta azután dadogva, mert az arca is kipirult a nagy izgalomban.
A holttest átadása után szótlanul ballagtak vissza a boncolóterembe.
Kis idő múlva megszólalt Vanja:
– Tudod, Nikoláj bácsi, ha ezt most meg nem teszem, akkor egész életemben bánkódtam volna rajta. Gondold csak el! – egy ilyen alkalom. Isten ne legyen nekem irgalmas, ha nem jól tettem.
– Jó, hogy megtetted – mondta rá az öreg komolyan.
Mikor Vanja este ágyba feküdt, dörzsölte a szemeit, és azon gondolkozott, hogy ha a fia, akit most vár a felesége, majd nagy lesz, és elmondja neki a mai tettét, milyen büszke lesz az apjára. Nagyszerű dolog lesz. A kölyök ki fogja mereszteni a nagy fekete szemeit, és mint egy félistent, bámulja őt.
De nem sokáig gondolkozott erről, mert rövidesen az egészséges emberek tiszta lélegzésével elaludt.
