Fragmento do romance O Passado Imprevisível

por Pál Ferenc

Após as cenas do Distrito Oito de Budapeste escritas de Pál Dániel Levente oferecemos as memórias literárias do antigo leitor português na universidade de Budapeste, Ernesto Rodrigues

De Ernesto Rodrigues que vai ser lançado este setembro em Húngaro. O autor, antigo leitor no Departamento de Português da FL da Universidade Eötvös Loránd neste romance, como em tantas outras obras suas evoca acontecimentos e lembranças de sua permanência em Budapeste na primeira metade dos anos 1988. 

Fomos, após o almoço, à cervejaria em frente, que nos obrigava a passagem subterrânea, onde pairava memória da cidade destruída, em fotografias da Segunda Guerra Mun­dial e brincadeiras de russos e nazis. Ao balcão, cabiam duas pessoas; bebia‑se em fila, até à rua, e dois aproveita­vam escada em caracol que levava a nenhures. Espumava o prazer, neste recanto; assim deveria ser — cheio, brilhando, entranhando‑se profundamente — o labor intelectual do meu conviva, que, nisto, mantinha hábitos de camionista, repetindo a dose. Não lhe faltaria, na reforma seca, este saguão ao rés‑da‑rua, onde era mais considerado que nas academias?

Cá fora, separámo‑nos: dirigiu‑se à reitoria, para acertos coreográficos finais, e desejava reencontrar‑me no almoço do dia seguinte, sob seios de deusa que nem a eunucos era desapercebida; eu, que sim, talvez ainda à noite, se a cidade me não desviasse, na animação descabelada que vinha gozando, quando, nos idos socialistas, adormecia às dez, aplaudida a ópera iniciada às sete, em jejum. Eu tinha uma ideia fisgada, um desvio aventuroso, nada recomen­dável para filósofos e jubilados. Mas ia ao acaso, que é como se vai melhor.

Perdemo‑nos nos corredores mais vastos e sombrios desse olhar antigo, que não acerta com os passos de hoje. As belezas do passeio e do Gerbeaud viram chusma, em concorrência de estrangeiras. Da distância, ainda tingida de um requinte habsburgo, passou‑se ao acosso fácil. São poliglotas, formas de ginásio e aeróbica, sustentam lucro rápido e breve tecido novo, que as lojas das grandes marcas plissam sob o nosso olhar.

Nessa época, éramos contemporâneos da História. Pro­tagonistas eram poucos. (Sê‑lo‑á esta lágrima de tinta?) Vie­ram outros interesses. As cidades devem reconstruir‑se, ou ameaçam saúde; convocar artistas, que as magnifiquem. O que somos, ao perpassar no olhar dos outros? Um galope surdo que ninguém entende?

Se o passado era frase interminável, assaltou‑me a última do Professor, ao marcar encontro para o dia seguinte, hoje. Assim, comezinha: convidava para almoço pobre na can­tina? Acaso espumando, de seguida, na cervejaria, cujo pas­seio seria invadido por trajes académicos? Ou equivocara‑se, se não descobrira que, já, já, ele passava a outro regime? O hábito impunha‑se? um engano ledo? uma travessura?

Sentei‑me em esplanada, contra a policromia de postais ilustrados, embora a natureza da terra em nada tivesse mudado. Eu ainda a sentia como retomado paraíso. Era um bom augúrio. Neste cuidado, vi que, entre mortes e refor­mas antecipadas, ele se mantivera firme, marco derradeiro de corpo universitário em ebulição. Chegava o adeus, em seu pé lento; talvez lhe interessasse outra viagem, a que os pares não chegavam, nem danava a orçamentos. Teria ele, nessa couraça, resistido ao fervor e assalto de linguagens, quando perdidos eram amigos e vivos, e as línguas eslavas feneciam nos seus torrões ou vinham por aí abaixo na falta de candidatos? Seria curioso saber se, por favor — e não por mérito —, ele não beneficiara dessa resistência sem ondas, enquanto membro último de tradição que remune­rava o subemprego, por razões estatísticas. Pedi outro café: continuavam péssimos.

Subsistia dúvida: onde decorria o evento. Para mim, já nada era natural, com os imaginados sobressaltos em países subitamente febris. Ou, em resposta, talvez a parte conservadora guardasse pergaminhos, e, na reitoria ou na Faculdade, decorresse acto faustoso, que fizesse sonhar os ainda jovens. Ver‑se‑ia pela manhã, sentindo logo no ar esse perfume dos adeuses. O segundo café verteu interrogações que seria ocioso desdobrar aqui, enquanto aguardo convite em castelhano, se não me enganei de esplanada.

A tarde salta do rio, em névoa baixa, sedosa, tem um estremeção de calor e volta a afundar‑se. Isto é brisa de Inverno mal vencido, que me encolhe. Não admira, por isso, que, dentro de gabardina entreabrindo‑se na passada, venha ao meu encontro deusa e empregada de mesa, mais elegante, ainda, e rendada, que trocou pé raso por quinze centímetros de salto alto, e demorou a compor‑se. Eu já não acreditava em aparições.

Ernesto Rodrigues

Az előre nem látható múlt (részlet)

Publicamos este trecho também em húngaro, trabalho de Pál Ferenc que traduziu o romance de Ernesto Rodrigues.

Ebéd után elmentünk a szemközti sörözőbe, és ehhez át kellett vágnunk az aluljárón, amelyet belengett a második világháborúban lerombolt város emléke, a fényképeken látható oroszokkal és nácikkal. A pult előtt két ember is alig fért el, az utcáig kígyózott az sörivók sora, ketten pedig a sehová sem vezető csigalépcsőn találtak maguknak helyet. Felhabzó gyönyörűség töltötte be ezt a zugot, éppen úgy, ahogy megkívánta – teljesen, csillogva, mélyre hatolva – ivótársam intellektuális igénye, aki egy kamionsofőr állhatatosságával újrázott. Vajon mennyire érezné a hiányát egy alkoholtilalom idején ennek az utcára nyíló hátsóudvarnak, ahol több megbecsülés övezte, mint az akadémiai körökben?

Amikor kijöttünk, elváltunk: ő elment a Rektori Hivatalba, hogy megtegye az utolsó tánclépéseket, és találkozott volna velem másnap ebédnél is a ma látott istennő kebleinek az árnyékában, akitől még az eunuchok is tűzbe jöttek volna; én, igen, talán még aznap este is, ha nem térít el valahol a város eszeveszett zűrzavara, amelybe élvezettel merülök bele azok után a böjtös szocialista idők után, amikor már tízkor minden szunyókált, és a hétkor kezdődő operaelőadások tapsvihara is elcsendesedett. Gyötrő vágy élt bennem, kalandra ösztönző hangulat, amelyet jobb, ha elhessegetnek a filozófusok és a nyugdíjasok. De elindultam a bizonytalanba, mert ennél csábítóbbat elképzelni sem tudtam.

Tévelyegtem az egykori emlékképek roppant, komor folyosóin, amelyek sehogyan sem illeszkedtek a mai látványhoz. A sétálóutca és a Gerbaud szépségei lealjasultak, hogy versenyre kelhessenek az idegen nők tömegével. A Habsburg-idők távolságtartó eleganciáját felváltotta a türelmetlen nyomulás. Több nyelven beszélnek, testüket az edzőterem és az aerobik alakította, gyors haszonra törekszenek és új göncökre, amelyeket a nagy márkák zúdítanak rájuk.

Az idő tájt együtt éltünk a Történelemmel. Főszereplő csak alig akadt. (Lehet, hogy ez a tintából kicsorranó könny az volna?) Újabb érdekek jelentek meg. A városokat újjá kell építeni, mert különben veszélybe sodorják az egészséget; művészek kellenek, hogy nagyszerűvé varázsolják őket. Mik vagyunk, miközben mások szemlélnek minket? Esztelen rohanás, amelyet senki nem ért?

Ha a múlt végtelen mondat, akkor rám omlottak a Professzor utolsó szavai, amelyekkel találkozót beszélt meg velem másnapra, mára. Ilyen kurtán-furcsán: csak az étkezde szegényes ebédjére hívott volna meg? A hab talán a söröző lesz rajta, amely előtt a járdát megtöltik az öltönyös egyetemi emberek? Vagy tévedett, és nem jött rá, hogy már az elmúlt rendszer része? A szokás hatalma uralkodott el rajta?, derűs téveszme?, csintalanság?

Leültem a teraszon, szemben a képeslapok tarkaságával, bár itt még minden ugyanolyan volt. Most is csak azt éreztem, hogy visszakaptam a paradicsomot. Ez jó előjel volt. Miközben ezen merengtem, láttam, hogy a halottak és a sietős reformok közepette sziklaszilárdan állt, mint egy forrongó egyetemi közösség utolsó mohikánja. Eljött a búcsú ideje a maga komótos járásával; talán még felébred az érdeklődése egy újabb utazás iránt, ahová a többiek nem kísérik el, és nem terheli a költségvetést. Páncéljába bezárkózva állt volna ellen a kis nyelvek felpezsdülésének és ostromának, amikor az élőket és barátait sorra elvesztette, és a szláv nyelvek érdeklődők hiányában önmagukba zárva halódtak vagy kipusztulóban voltak? Jó volna tudni, hogy szívességből – nem pedig érdemből – jutott-e előnyökhöz ebből a hullámokat nem verő ellenállásból, mint annak a hagyománynak utolsó haszonélvezője, amely statisztikai meggondolásokból jutalmazta a munkanélküliséget. Kértem még egy kávét: ez is ihatatlan volt.

Továbbra is kétségek között hányódtam: hol lesz az esemény? Már semmit nem éreztem természetesnek a váratlanul felpezsdülő országok képzelt bakugrásaiban. Vagy, természetes válaszképpen, a konzervatív oldal még őriz régi pergameneket, és a Rektori Hivatalban vagy a karon történik meg ez a fényűző esemény, amely álmokkal ajándékozza meg a fiatalabbakat. Holnap meglátjuk, és a levegőt rögtön betöltötte az istenveledek illata. A második kávé olyan kérdéseket ébresztett fel bennem, amelyeket szükségtelen volna most részletesen elmondanom, miközben arra várok, hogy felhangozzanak azok a spanyol szavak, ha ugyan nem tévesztettem el a teraszt.

A délután alacsonyan szálló, selymes ködpárája szétterül a folyó felett, remegés fut át rajta a melegtől, majd újra eltűnik a mélyben. Még alig tovatűnt szellője megérint, összerázkódom. Nem csodálkozom, hogy lépteinek ritmusára megnyíló kabátjában jön felém a felszolgálólány-istennő, elegánsan, kiöltözve, a laposcipőt tizenöt centis sarkakra cserélve, és éreztetve, hogy hosszan készült. Pedig már feladtam, hogy higgyek a káprázatokban.

 

 

Fotos de Gerbeaud e arredores:

Biografia

Ernesto Rodrigues (1956) é poeta, escritor, tradutor, crítico literário português, professor da Universidade Clássica de Lisboa. Na primeira metade da década de 1980, foi professor no Departamento de Português da Universidade Eötvös Loránd e durante esses anos conheceu profundamente a literatura e a cultura húngara. Ele traduziu e publicou uma seleção de poemas de jovens poetas húngaros e, em seguida, os Contos de um minuto de István Örkény. Ele também traduziu os poemas de Bálint Balassi, por este trabalho foi premiado em 2002 com a “Espada Balassi”. Entre suas muitas traduções, destaca-se a tradução para o português do romance História da Minha Mulher de Füst Milán, publicado em 2017. Nos seus poemas e romances, para além dos temas, paisagens e gentes da sua pátria mais estreita, o Norte de Portugal, aparecem com frequência as memórias da Hungria.

Também poderá gostar de

O nosso website utiliza cookies para melhorar a sua experiência de navegação. Aceitar Ler Mais

Privacidade