Conte um conto!: “O Rei e o Sapateiro” – A szegény csizmadia és a szélkirály!

por Arnaldo Rivotti

Bulhão Pato Nasceu há 187 anos, Poeta, apreciador da boa cozinha, ficou na história ligado a um prato com o seu nome, Ameijoas à Bulhão Pato. Quase toda a gente conhece esta iguaria em terras lusas, mas talvez nem todos saibam quem foi, de facto, Bulhão Pato. (O Homem que pintou uma Época).

Bulhão Pato oferece-nos, no conto “O Rei e o Sapateiro”, uma reflexão poética sobre o próximo, sugerindo que os frequentes desaires nas relações entre as pessoas se justificam pela falta de preparação dos protagonistas. É pelo menos essa a convicção do personagem central do conto, um rei dotado de um bondoso coração que costumava sair sozinho e disfarçado, pelas ruas da cidade, a fim de poder bem apreciar as necessidades do seu povo.

Uma vez, ao passar por uma rua, ouviu alguém a cantarolar:

 

“Ribeiros correm aos rios,
Os rios correm ao mar;
São tudo leis deste mundo
Que ninguém pode atalhar:
Quem nasce para ser pobre
Não lhe vale o trabalhar!”

 

O REI E O SAPATEIRO

 

Era uma vez… quando foi
Eu bem ao certo não sei!
Porém sei que era uma vez
Um sapateiro e um rei.

 

Olha, Helena, o sapateiro
Era um pobre remendão,
Casado e com quatro filhos,
Que vivia quase sem pão.

 

No recanto de uma escada
Noite e dia trabalhava,
E por alivio de mágoas,
Esta cantiga cantava:

 

“Ribeiros correm aos rios,
Os rios correm ao mar;
São tudo leis deste mundo
Que ninguém pode atalhar:
Quem nasce para ser pobre
Não lhe vale o trabalhar!”

 

O rei tinha montes d’ouro
E joias em profusão,
E tinha mais que ouro e joias,
Pois tinha um bom coração.

 

Em vendo um pobre, acudia-lhe
Sem que o soubesse ninguém,
Que assim quer Deus que se faça.
E assim o faz tua mãe.

 

Por muitas vezes saía
em criados de libré,
E sozinho e disfarçado
Corria a cidade a pé.

 

Na rua do sapateiro
Passa o rei e ouve cantar:
“Quem nasce para ser pobre
Não lhe vale o trabalhar.”

 

Isto uma vez e mais de uma
com voz que o pranto cortava,
E o rei condoeu-se d’alma
Do velho que assim cantava.

 

Chegado ao palácio ordena
Que lhe arranje o seu copeiro
Um bolo, do melhorio,
E que o mande ao sapateiro.

 

No melhorio do bolo
E’ que estava o delicado,
Pois era de peças d’ouro
Todo, todo recheado.

 

Os pequenos, quando o viram,
Helena, imagina então,
Os olhos que lhe deitaram
Eles que nem tinham pão!…

 

Mas o pai a um seu compadre,
Que às vezes o socorria,
Foi dar de presente o bolo,
Sem ver o que nele havia!

 

No dia seguinte o rei
Torna de novo a passar,
E com grande espanto seu
Ouve ainda o velho cantar;

 

“Ribeiros correm aos rios,
Os rios correm ao mar;
São tudo leis deste mundo
Que ninguém pode atalhar:
Quem nasce para ser pobre
Não lhe vale o trabalhar!”

 

Mandou-o chamar ao palácio,
E agastado então o rei
Lhe diz: ” Que é das peças d’ouro
Que no bolo te mandei?”

 

O pobre do sapateiro
Tremendo conta a verdade:
Abalou-se novamente
O rei na sua piedade.

 

“Toma esta saca”, lhe diz,
“Ao erário vai daqui
Enchê-la de peças de ouro,
Que as peças são para ti.”

 

Oh! Helena, supõe tu
Qual foi a sua alegria,
Vendo que um tesouro aos filhos
Naquela saca traria!…

 

Encheu-a a mais não poder,
Pô-la ás costas e partiu;
Deu quatro passos…nem tantos,
E nisto morto caiu!…

 

Na mão direita lhe acharam
Um papel onde se lia
Esta sentença, que o povo
Ser sobre humana dizia:

 

“Eu para pobre o criei,
Tu rico fazê-lo queres;
Agora ali o tens morto:
Dá-lhe a vida, si puderes.

 

A versão húngara do “O Rei e o Sapateiro” é designada por “A szegény csizmadia és a szélkirály” – O Pobre Sapateiro e o Rei dos Ventos. Aliás, o texto em húngaro faz jus ao universal e mostra paralelos entre a cultura portuguesa e a magyar, pouco relacionada entre si:

Ver vídeo:

 

“A szegény csizmadia és a szélkirály”

Annyi gyermeke volt egy csizmadiának, mint a rosta lyuka, még eggyel több. A szegény ember éjet és napot eggyé tett, úgy dolgozott, hogy ezt a sok gyermeket eltarthassa. Történt egyszer, hogy egy gazdag ember sok munkája után néki egy véka lisztet adott. Ahogy megy haza a szegény csizmadia a liszttel, kapja magát a szél, utána megy, s mind elviszi a vékából, ami benne volt, úgyhogy mikor hazaért, csak az üres vékával állított az éhes gyermekek elé. – Hát ez már mégiscsak sok – azt mondja a szegény ember keservében -, én elmegyek, megkeresem azt a Szélkirályt, hogy volt szíve elvenni az én kevés lisztemet! Elindul, s megy hegyen-völgyön, erdőn-mezőn keresztül. Elmegyen hetedhét országon is túl, míg végre elérkezik egy szép mezőségre, s ahogy ezen a mezőségen néz ide s tova, meglát feléje közeledni egy forgószelet, mely dühösen sodorja az út porát a magasba. Megretten a szegény csizmadia, lekapja a kalapját, s leborul a földre, hogy ha lehet, megmeneküljön a forgószél dühétől. – Köszönd meg – szólalt meg a szél -, hogy megismertél, és tiszteletedet nekem mint Szélkirálynak megtetted, mert különben pórul jártál volna. Hol jársz s mit keresel itt? – Uram – mondta magához térve a szegény ember -, éppen felségedhez jöttem elégtételt kérni. A minap nagy munkámmal egy véka lisztet szereztem, s amint vittem haza, valami szélúrfi csúfságból mind széthordta, s most a családom otthon éhezik. – Hagyd el, majd meglakol a gonosz kölyök érte, de addig is téged sem hagyhatlak kárral. Gyere el hozzám. Elvezette a szegény embert a kastélyába, jól megvendégelte, s megajándékozta egy báránnyal. Azt mondta: – Ha hazaérkezel, mondjad neki: “Rázd meg magad, te berbécs!” – és egy egész hónapra való pénzt ráz le magáról. De jól vigyázz, hogy amíg haza nem érkezel, ki ne próbáld. Búcsút vesz a szegény ember a Szélkirálytól, s hazaindul. De a kíváncsiság nem engedte, hogy a báránykát hazáig ki ne próbálja. Alig mondja ki a parancsszót, a bárány körül a föld telides-teli lesz arannyal. Nemsokára elérkezik szállására – egy régi ismerőséhez, aki neki komája is volt -, s megkéri, nehogy a báránynak azt találják mondani: “Rázd meg magad, te berbécs!” Alig alszik el a szegény csizmadia, a házigazda és a felesége nyomban ráparancsol a báránykára: – Rázd meg magad, te berbécs! Hát mikor látják, hogy a föld telides-teli van arannyal, fogják a szegény jószágot, s kicserélik a magukéból egy hasonlóval. Felébred másnap reggel a szegény ember, de nem vette észre a cserét, megköszönte a szállást, s jó reménységgel elment haza. Azt mondja a báránynak, mikor hazaérkezett: – Rázd meg magad, te berbécs! Elmondja a parancsszót tízszer, hússzor, de az a bárány csak nézett a szeme közé, s nem rázta meg magát. Ismét útra kel a szegény csizmadia nagy haraggal, hogy felkeresse újból a Szélkirályt. Elmegy egyenesen a kastélyba, bejelenti magát, s elpanaszolja a sorsát. Azt mondja rá a Szélkirály: – Ugye, nem fogadtad meg a szavam, te szegény ember, s nem várakoztál a parancsszóval, amíg hazaérkezel? Nesze, most adok egy abroszt. Ennek csak azt kell mondani: “Terülj meg, te abrosz!” – s egyből tele lesz a legjobb ételekkel. De vigyázz, hazáig meg ne próbáld! De bizony a szegény ember most sem állotta meg, s az abroszt is megpróbálta. Estére kelve az idő, megint a komájához szállt be, s most is azt mondta neki: – Nehogy azt mondjátok az abrosznak: “Terülj meg, te abrosz!” A komája és a felesége alig várták, hogy elaludjon, egyből kiadták a parancsszót, s mikor meggyőződtek, hogy milyen értékes abroszt szerzett a szegény ember, ezt is kicserélték. Másnap hazaérkezik a szegény ember, s hát a csuda majd megölte, mert ahogy letette az abroszt az asztalra, azon mód maradt. Hiába mondta tízszer is, százszor is: “Terülj meg, te abrosz!” Mit volt mit tenni, csak ráhatározta magát, hogy elmegy még egyszer a Szélkirályhoz. A király már várta, s ahogy megérkezett, megajándékozta egy botocskával. De kikötötte, hogy amíg haza nem érkezik, nehogy a botocskának azt parancsolja: “Kerekedjél, te botocska, de ugyan jól forgolódjál!” Vagy volt kíváncsi a szegény ember, vagy nem a másik két ajándék csudálatos tulajdonságaira, de most alig várta, hogy megtudhassa, mi haszna lehet annak a botocskának. Amint tehát egy hegyen túlhaladott, azt mondja a botocskának: – Kerekedjél, te botocska, de ugyan jól forgolódjál! De ugyan megesett neki, mert felpattant a botocska, s elkezdi összevissza verni, de úgy, hogy a szegény ember a sok verés miatt már alig állott a lábán. Hát amint a botocska javában forgolódik körülötte, legnagyobb ijedelmére még egy bika is nekifut. Elkiáltja magát a szegény ember ijedtében: – Hők! – S hát a botocska nem üti többet. Így tudta meg a szegény ember az ő botocskájának a hasznát. Újból a drága komájánál szállott meg éjszakára, s ugyan a lelkükre kötötte, nehogy a botocskának azt találják mondani: “Kerekedjél, te botocska, de ugyan jól forgolódjál!” – mert csúful járnak. A kománé asszony semmi rosszat nem gyanított. Éjféltájban felköltötte az emberét. – Józsi – azt mondja -, jöjjön, próbáljuk meg a botocskát, s ha valami jó lesz, elcseréljük ezt is. Beviszik a botocskát a szobába, bezárkóznak, s maga az asszony mondja neki: – Kerekedjél, édes botocskám, de ugyan jól forgolódjál! Egyszer nekem, másszor az uramnak! Felpattan erre a botocska, egyszer az egyiket, másszor a másikat püfölni kezdi agyba-főbe. Úgyhogy mire a szegény ember a nagy jajgatásra felébredt, már alig-alig volt élet bennük. Betöri az ajtót a szegény ember, s azt mondja: – Ugye, megmondtam, hogy ne próbálkozzanak a botocskámmal, mert a büntetés pálcáját kérik magukra. Mármost tudom, hogy a bárányomat és az abroszomat is kendtek sikkasztották el. Hát csak üsse kigyelmeteket az a botocska! – Jaj – azt mondja az asszony -, édes komámuram, ne hagyja, hogy többet verjen, visszaadjuk a bárányt is, az abroszt is! Akkor aztán a szegény ember azt mondta a botocskának: – Hők! De bezzeg a komámuramék nem várták meg, hogy újból verekedni kezdjen, visszaadták a szegény embernek a bárányát is, az abroszát is. Hazavitte a szegény csizmadia a családjának, s azóta nem látnak szükséget. Ha meg nem haltak, máig is élnek.

Fonte:  Kovács Ágnes Icinke-picinke – Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest – 1972

Também poderá gostar de

O nosso website utiliza cookies para melhorar a sua experiência de navegação. Aceitar Ler Mais

Privacidade