Adolfo Coelho foi o autor da primeira recolha de Contos Populares Portugueses (1879), da qual selecionámos “O Príncipe com Orelhas de Burro”. Este conto, acrescenta modernidade e beleza aos clássicos da literatura popular portuguesa. Um conto para ler e reler várias vezes.
Curiosamente, este conto foi traduzido para húngaro e faz parte do portefólio da K&H, a maior iniciativa de voluntariado na Hungria, que conta com mais de 50 mil contadores de histórias registados e cerca de 17 mil leitores de histórias.
Os mais de 700 vídeos de contos de fadas no canal Youtube do programa K&H (Healing Magic Fairytale Doctors Program), destinam-se sobretudo à recuperação mental de crianças e foram assistidos por mais de 93 mil pessoas até agora.
Apresentamos aqui a sua versão original em português e húngaro, respetivamente:
O PRÍNCIPE COM ORELHAS DE BURRO
Era uma vez um rei que vivia muito triste por não ter filhos e mandou chamar três fadas para que fizessem com que a rainha lhe desse um filho. As fadas prometeram-lhe que os seus desejos seriam satisfeitos e que elas viriam assistir ao nascimento do príncipe. Ao fim de nove meses deu a rainha à luz um filho e as três fadas fadaram o menino. A primeira fada disse: «Eu te fado para que sejas o príncipe mais formoso do mundo.» A segunda fada disse: «Eu te fado para que sejas muito virtuoso e entendido.» A terceira fada disse: «Eu te fado para que te nasçam umas orelhas de burro.» Foram-se as três fadas e logo apareceram ao príncipe as orelhas de burro. O rei mandou sem demora fazer um barrete que o príncipe devia sempre usar para lhe cobrir as orelhas. Crescia o príncipe em formosura e ninguém na corte sabia que ele tivesse as tais orelhas de burro. Chegou a idade em que ele tinha de fazer a barba, e então o rei mandou chamar o seu barbeiro e disse-lhe: «Farás a barba ao príncipe, mas se disseres a alguém que ele tem orelhas de burro, morrerás.»
Andava o barbeiro com grandes desejos de contar o que vira, mas, com receio de que o rei o mandasse matar, calava consigo. Um dia foi-se confessar e disse ao padre: «Eu tenho um segredo que me mandaram guardar, mas eu se não o digo a alguém morro, e se o digo o rei manda-me matar; diga padre, o que eu hei de fazer.» Responde-lhe o padre que fosse a um vale, que fizesse uma cova na terra e que dissesse o segredo tantas vezes até ficar aliviado desse peso, e que depois tapasse a cova com terra. O barbeiro assim fez; e, depois de ter tapado a cova, voltou para casa muito descansado.
Passado algum tempo nasceu um canavial onde o barbeiro tinha feito a cova. Os pastores quando ali passavam com os seus rebanhos cortavam canas para fazer gaitas, mas quando tocavam nelas saiam umas vozes que diziam: «Príncipe com orelhas de burro». Começou a espalhar-se esta notícia por toda a cidade e o rei mandou vir à sua presença um dos pastores para que tocasse na gaita; e saíam sempre as mesmas vozes que diziam: «Príncipe com orelhas de burro». O próprio rei também tocou e sempre ouvia as vozes. Então o rei mandou chamar as fadas e pediu-lhes que tirassem as orelhas de burro ao príncipe. Então elas mandaram reunir a corte toda e ordenaram ao príncipe que tirasse o barrete; mas qual não foi o contentamento do rei, da rainha e do príncipe ao ver que já lá não estavam as tais orelhas de burro! Desde esse dia as gaitas que os pastores faziam das canas do tal canavial deixaram de dizer: «Príncipe com orelhas de burro.»
O Príncipe com Orelhas de Burro in Contos Populares Portugueses de Adolfo Coelho
A szamárfülű királyfi – portugál mese
Egyszer volt egy király, aki nagyon búsult, mert nem volt gyereke; elhívatott hát három tündért, és megkérte őket, gondoskodjanak róla, hogy a királynénak fia szülessen. A tündérek megígérték a királynak, hogy teljesítik a kívánságát, és azt is tudtára adták, hogy ők is ott lesznek a kis királyfi születésénél.
Kilenc hónap múlva a királyi párnak csakugyan fia született, s a tündérek felruházták a kis királyfit adományaikkal.
Az első tündér így szólt:
– Légy te a világ legszebb királyfija!
A második tündér így szólt:
– Légy erényes és okos, ha megnősz!
A harmadik tündér pedig ezt mondta:
– Nőjön két szamárfüled!
S azzal a három tündér odébbállt, a kis királyfinak pedig nemsokára szamárfüle nőtt. A király rögtön megparancsolta, hogy készítsenek egy sapkát, amit majd a királyfi fejére húznak, hogy eltakarják vele a szamárfüleit. A sapkát elkészítették, fejére húzták a királyfinak, s az apja elrendelte, hogy ezt mindig viselnie kell.
Telt-múlt az idő, s a kis királyfi egyre szépült, napról napra szebb lett, s az udvarnál senki sem tudta, hogy szamárfüle van. Lassacskán felcseperedett, s amikor olyan idős lett, hogy kisarjadt a szakálla, és borotválásra lett volna szüksége, a király magához hívatta az udvari borbélyt, és így szólt hozzá:
– Meg kell borotválnod a királyfit, de ha elárulod bárkinek is, hogy szamárfüle van, akkor a halál fia vagy.
A borbély nagyon szerette volna elmesélni, hogy mit látott, amikor a királyfit borotválta; de hát a halálról mégiscsak félt, s inkább hallgatott. Egy szép napon aztán elment gyónni, és így szólt a gyóntatóatyjához:
– Tudok egy titkot, amit meg kell őriznem, de ha senkinek sem mondhatom el, hát belehalok, ha pedig elárulom, akkor megöl a király. Mit tegyek, atyám, adj tanácsot!
A gyóntatóatya így felelt:
– Eredj ki fiam a völgybe, áss egy lyukat a földbe, s mondd el a titkodat a lyuknak; mondd el annyiszor, amíg azt nem érzed, hogy megkönnyebbültél, s nem nyomja már a lelkedet; aztán temesd be megint a lyukat!
A borbély megfogadta a jó tanácsot. Kiment a völgybe, ásott egy lyukat, elmondta a lyuknak a titkát, s addig-addig ismételte, amíg meg nem szabadult a terhétől, aztán újra betemette a lyukat, és hazament megkönnyebbülten.
Azon a helyen, ahol a borbély a lyukat ásta, nemsokára nőtt egy nádszál. A pásztorok egyszer arrafelé hajtották el nyájukat, s ahogy meglátták a nádszálat, levágták, és furulyát faragtak belőle maguknak. Amikor játszani kezdtek a furulyájukon, a furulya megszólalt, és azt mondta:
– Szamárfülű a királyfi.
Ez a hír aztán lassacskán elterjedt az egész városban, s amikor a király is megtudta, megparancsolta, hogy vezessék elébe az egyik pásztort.
Fel is hozták az egyik pásztort a király udvarába, s a király azt mondta neki:
– Fújj bele a furulyádba!
A pásztor belefújt, a furulya pedig megszólalt ugyanolyan hangon ugyanarra a dallamra:
– Szamárfülű a királyfi.
A király elkérte a pásztortól a furulyát, hogy maga is megpróbálja. Belefújt.
– Szamárfülű a királyfi – mondta a furulya.
Akárhányszor próbálta is a király, a furulya mindig csak ezt mondta, csak ezt az egy nótát fújta. A király magához hívatta megint a tündéreket, és megkérte őket, hogy tüntessék el a királyfi szamárfüleit.
A három tündér megérkezett, összehívatta az egész udvart, s megparancsolta a királyfinak ott mindnyájuk előtt, hogy vegye le a sapkáját.
A királyfi megijedt, szabódott, tiltakozott.
– Nem szabad levennem soha a sapkámat – mondta.
– Vedd le a sapkádat! – mondták a tündérek.
Mikor aztán a királyfi mégis rászánta magát, és levette a sapkáját, a király, a királyné és maga a királyfi is boldogan látta, hogy nincs is neki szamárfüle!
Ettől a naptól fogva a pásztorok nádszálból faragott furulyái soha többé nem fújták azt, hogy: “Szamárfülű a királyfi.”
